Ágynyugalom!!! Mi lesz velem így?
De az összes egészségügyis ismerősöm, csak ezt a parancsot adta ki, hogy ne
zizegjek, folyamatosan, mint akinek kukacok vannak a seggében, mert magammal
fogok kitolni. Mondta egyikük azt is, hogy örüljek neki, hogy nem fektettek be
a belgyógyászatra, mert ha oda ezzel a trombózis „gyanúval” felvesznek, akkor
aztán még pisilni sem kell kimennem, mert egyszerre alám tolják az ágytálat. Na
meg még mit nem. Inkább vigyázzban fekszem az ágyban akár egy hétig is. De mikor
lesz már ennek vége?
Majdnem olyan az egész, mint egy
hülye, április elsejei tréfa.
Péntek délelőtt hívott az
onkológia főnővére, Andi, hogy a főorvos úr látni szeretne hétfőn délelőtt 11
óra körül, mert figyelemmel szeretné követni ezt az új „helyzetet”.
 |
| A még rövidebb frizura |
Hétfő délelőttig csak enni,
fürödni és wc-re keltem fel az ágyból, mert be kell vallanom, hogy egyre jobban
becsináltam attól, hogy ennek azért fele sem tréfa. Komoly vége is lehet ennek.
De micsoda gondoskodó a jó Isten,
hogy ez pont most történt, és én pont most mentem CT-re, és kiderült. Mert akár
jöhetett volna a CT után is, és akkor ki tudja mi lett volna a vége. Leírtam
már, hogy hihetetlenül szerencsésnek érzem magamat, hogy a jóságos Isten a
tenyerén hordoz? Valahogy a gondviselés mindig velem van, és irányítja a
sorsomat.
Szombaton, mivel már az időpont
le volt beszélve, ismét a fodrászom felé vettem az irányt. Még rövidebbre vágta
a maradék hajamat. Utoljára még valamikor a kilencvenes évek elején volt ilyen
rövid frizurám. Megbeszéltük azt is, ha nem tudok mit kezdeni a hacacáréra
vele, akkor aznap egy mosás-szárításra visszamegyek. Olyan óvatosan mozogtam,
mint aki tojásokon lépked. Felesleges mozdulatokkal nem terheltem a testemet.
Mikor végeztem, azonnal haza és vízszintesbe vágtam magam az ágyamon.
A hacacáré is egyre közeledik, és
még mindig elég nagy szart tudnak kavarni körülötte. Megy a szerveződés is,
hogy nem menjenek el a rendezvényre az emberek. Ezt egyre többen jelzik felém.
Bár semmi közöm hozzá. Nem is értem ezt a hozzáállást. Aki akar úgyis részt
vesz, aki akar az meg nem. Mi ez? Választás? Kampány van? Vagy mi a frászfene?
Az elmúlt hetekben kapott hideg és meleg ezzel kapcsolatban, rohadtul nem tett
jót sem az idegeimnek, sem a lelkemnek. Hogy embereknek ez a legnagyobb
hobbijuk, hogy ezzel foglalkoznak, és könyékig benne vannak olyan dologban,
amihez semmi közük.
Volt olyan este, amikor olyan
állapotba kerültem, hogy nem tudtam órákon keresztül abbahagyni a sírást, mert
olyanokat vágtam a képembe, amit nem nekem kellett volna megkapnom. Sőt
senkinek sem. Rosszabb állapotba kerültem, mint amikor megmondták, hogy tumorom
van. És olyan embertől/emberektől kaptam ezt, aki/akik állítólag jóban vannak
velem. Nem szeretnék itt neveket sorolgatni. Ad egy, elég ha én tudom, ad
kettő, elég ha ők tudják (bár nem is biztos, hogy nekik végigfutott a fejükbe,
hogy csak ártanak nekem és fingjuk sincs arról, hogy milyen állapotba kerültem
miattuk), ad három majd valahogy csak helyére teszem a dolgokat, ad négy nem szeretnék
személyeskedni. Ha olvassák ezt a bejegyzést, akkor remélem, hogy egy kicsit elgondolkodnak
a viselkedésükről, és arról hogy fordított helyzetben ők mit éreztek volna. Bár
nem hiszem, hogy követik a soraimat.
Hétfőn délelőtt felkerekedtünk,
és a bepakolt bőrönddel együtt, irányba vettük az onkológiát. Főorvos úr várt,
hogy megnézzen, mi újság a trombózisommal. Soromat kivárva sorra kerültem.
Megvizsgált, és mondta, hogy mindenképpen úgy szeretne csak hazaengedni, ha
ultrahangon megnézik mi a helyzet az erekkel. Nagy nehezen sikerült neki csak
elérni az ultrahangos kezelőt. Több percen keresztül próbálkozott, de nagyon
kitartó volt, és addig amíg nem mondták ki azt, hogy akkor most mehetek a
vizsgálatra, nem tette le a telefont. Nagyon lelkiismeretes orvos, semmi nem
kerüli el a figyelmét, a betegekért mindent megtesz.
Az ultrahangos vizsgálat a
városban van a kórházban, az onkológia a külső kórházban Zalaegerszeg-Pózván.
Az autóutat beszámítva kaptam, a most mehetek időpontot.
Főorvos úr persze megkérdezte,
hogy be tudok e menni, mondtam neki, hogy igen autóval vagyunk. Nagyon
megijedt, hogy én vezettem, de megnyugtattam, hogy nem én ültem a volánnál.
Azzal engedett el, ha negatív lesz az ultrahang leletem, akkor hazafelé én
vezethetek. A válaszom erre „akkor addig nem iszom meg a dugipálinkámat” volt.
A vizsgálat után még vissza várt az osztályra.
A kórházban többen is vártak vizsgálatra,
gondolom nagyon szerették amikor az asszisztens bevette a beutalómat és mondta,
hogy a következő beteg után behívnak.
A vizsgálatot a januárban már
megismert ultrahangos főorvos végezte. Alaposan végigtrutyikolta a hasamat
géllel, és elég hosszú ideig végezte a vizsgálatot. Majd közölte, hogy végzett.
A válasza arra, hogy mi a helyzet a trombózissal, az volt, hogy nem lát
semmilyen vérrögöt, a lelet negatív. Nagy örömmel törölgettem magamról a
tetemes mennyiségű gélt, a közel 10 méteres papírral, amit az asszisztenstől
kaptam. Mint egy tejbetök, olyan nagy vigyorral mentem ki a folyosóra, a
kezembe kapott lelettel.
Az onkológiára visszaérve, még
találkoztam főorvos úrral, aki indulóban volt egy onkoteam-re, de mondta, hogy
már látta a leletemet és örül neki, hogy negatív, hazafelé vezethetek és
kolléganőjéhez irányított. A továbbiakban szerencsére a napi kétszeri
vérhígítózást felváltja a napi „csak” egy. De azzal engedtek el, hogy lehetőleg
ne polkázva menjek hazafelé, és pihenjek amennyit tudok. Ennél jobb hírt nem is
kaphattam volna. Szerencsére a bekészített bőröndre nem volt szükség.
 |
| A ruhámról csak ez az egy fotó készült sajnos |
Ruhám még nem volt a hétvégi
rendezvényre, így a már pár hete megvett anyagot kimostam és nekiálltam
szabásmintát szerkeszteni. Még januárban, amikor a sebészeten feküdtem,
unokatesómék hoztak egy újságot, és abban láttam Béres Alexandrán egy szuper
ruhát, a fazonja nagyon tetszett, olyan sztómazsák takarós volt. Mivel mintám
nem volt hozzá, de Kati „néni”-nek mutattam egyszer és ő talált egy hasonló
felsőt a facebookon, szabásmintával együtt, így volt kiindulópontom. Rajzoltam,
vágtam, szabtam és varrtam. Jó lett, méretben, fazonban mindenhogyan. Ruha is
letudva.
A tojáskeltetőben a tojások is
meg lettek lámpázva, és amelyikeket Enikő úgy látta, hogy nincs benne kiscsirke
kitettük belőle. És igaza volt, mert egyik kitett tojásban sem volt csibe. Nagy
csibebábaaszzony ez a lyány. Lassan ezzel is célba érünk.
Pénteken apu meghozta anyu
nővérét Erzsit is, aki segít majd szombaton délelőtt pogácsát sütni a
hacacáréra a fellépőknek. Mi anyuval sütöttünk nagyon fincsi babapiskótás
süteményt, amit a süti kóstolóra fogunk elvinni a faluházba.
A kiscsirkék már pénteken annyira
kopogtatták a tojásokat, hogy gondoltuk nemsokára megsokasodik a család.
Annyira érdekes volt, mert már csipogtak is. Folyamatosan rá voltunk cuppanva a
keltetőgép kukucskáló lyukára, és azt néztük, hogy nem e repedeznek a tojások.
Mivel anyu tesója itt aludt, ezért Apu lett száműzve a csirkekeltetős szobába
aludni. Ő volt az ügyeletes „ápoló” aki várta, hogy meginduljon a keltetőben a
szülés.
A lelkemet trenírozom, egy alvás
és itt a rendezvény. Délelőtt szentmise a gyógyulásomért a templomban. Atya
meleg és rövid szertartást ígért, hogy nehogy megfázzak.
Tuti végigbőgöm a délutáni műsort. Na de
kérem, emberből vagyok, miért ne bőghetnék, ha ahhoz lesz érkezésem. Különben
is, 40 évig elég sokat nyeltem, hol a véleményemet, hol a könnyeimet, most már
elég volt. Kiadom, aminek ki kell jönni. Ez is csak egy nap lesz. Egy nap
értem, miattam.
Jajj Istenem, adj erőt,
kitartást, türelmet, és erős hátsó felet, hogy a 3 órás műsort végig tudjam
ülni! Ámen! Jóéjszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése