2016. április 26-28. kedd - csütörtök

Ötödik kemoterápiás kezelés

Ismét a már megszokott menetrend szerint történt a kedd reggel. Felkelés, tusolás, zsákcsere, reggeli, átöltözés a játszósból kimenős ruhába, smink. Hajjal ismét nem kellett foglalkoznom, mert a tusolás után csak kétszer megtöröltem a törölközővel és már száraz is volt. Totál haszon és idősporolás.

Általában negyed 8- fél 8 között indulunk, persze ez attól függ, hogy a sztómám hogy viselkedik.

Ma reggel is írtam Edinának, amikor elindultunk. Ami biztos pont minden kedd reggel, hogy Edina vár a szoba ablakban dudálunk, majd integetünk egymásnak. Ez hatalmas megerősítést jelent nekem. Nagyon hálás vagyok neki ezért, mert mintha egy nagy adag erő még beesne ilyenkor Teskándon a bőröndömbe.

Szerdai kórházi ebéd, amiből csak a salátát tudtam megenni

Az onkológiára már mintha hazajárnék. Annyira meg lehet szokni ezt az egészet, van egy ritmusa, hogy két hetente megjelenek, felvételi osztály, majd bemegyünk az osztályra, Andinak beadom a papírjaimat, nővérpultnál megmondják melyik kórterembe mehetek.

Vagy választhatok ágyat, vagy a maradék az enyém. Ez is olyan mint a munkába járás. És ez nekem most tényleg a munkába járás, mert nap mint nap az a feladatom, hogy gyógyuljak. Most magamnak dolgozom. Én vagyok a főnök. Teszem a dolgom.

A kezelést aránylag elég korán sikerült elindítani a nővérkéknek, már negyed 10-kor csepegett befelé a hányáscsillapító.

A branült most a jobb kezembe kötötték be, könyék hajlótól lefelé olyan 10 centire kb. Fura mert eddig mindig a bal kezemben volt és a jobb kezem szabad volt. Jobb kezes vagyok, emiatt ez eddig könnyebbség volt, bár ez sem zavaró dolog. Végül is mindegy, hogy hol a branül, csak a véna bírja 49 órán keresztül.

Van új szobatársam, aki az első kezelését kapja. Pár hasznos tanáccsal elláttam, hogy mit hogyan érdemes, hogy kell tolni a vőlegényt (idősebb hölgy betegtársaim így hívják az infúziós állványt), illetve érdemes az infúziós állványra egy szatyorba wc papírt, illetve az illemhelyre kellő dolgokat berakni, mert sokszor nekiindul az ember és fél úton jut eszébe, hogy a papír a kórteremben maradt.

Márton és Mr. Dog :) 

A vérképem szerencsére ismét jó lett, így teljes erősségű kezelést adnak. Vannak betegtársak, akiknek nem éppen jó a vérképük, olyankor megkapják a kezelést, csak nem a teljes erősségűt, hanem valamilyen hatóanyagból csökkentett százalékban.

A kórtermünkben volt tévé, szobatársam azt nézte, én inkább hallgattam, az is elég volt. Eléggé kifinomult volt ismét a szaglásom, és borzasztóan éreztem a csatornaszagot. Gondoltam, hogy eső lesz, mert akkor lehet ilyen szagokat érezni erőteljesebben.

Szerdán aztán nagy örömünkre Orsi bekerült a kórtermünkbe. Ez nagyon jó volt. Sokat beszélgettünk, meg legfőképp egymás támaszai voltunk hányáskor. Megvisel mind a kettőnket ez a kezelés, nagyon.

Este Orsi kollégái jöttek látogatóba egy csaj és egy srác. Annyi hülyeséget dumált a pasi, hogy majd eldurrantam a nevetéstől. Jó volt kicsit elvonatkoztatni attól, hogy hol vagyunk.

Este havas eső is esett. Ezt is kezdem már megszokni, hogy amikor kezelésre jövök eső esik, vagy hó, illetve hidegfront van. Az idő is érzi a lelkiállapotomat, és azt tükrözi vissza. 

Enikő és Lonci néni

Szerda este jött a tévé gazdája és elvitte a kórterembe, amibe került, így tévé nélkül maradtunk. Bevallom nem is bántam, mert volt olyan pillanat, amikor már zavart, hogy folyamatosan folyt kifelé belőle a sok katyvasz.

A szerda is émelygősen és hányósan telt el.

Éjjel Betti képeket küldött a gyerekekről, és Márton keresztfiunkat a kutya mellé tették. Hát épp akkora, mint a kutya lába.

Az elmúlt héten Enikő is küldött képet róla és mamájáról (akinek már én is fogadott unokája vagyok), de valahogy elkerülte a figyelmemet. Nagyon cuki Lonci néni, mindig érdeklődik, meg küld nekem, hol konyharuhát, hol kötényt. Ezeket ő varrja. Nagyon –nagyon figyelmes. Mint az unokája, Enikő.

Csütörtökön aztán elég hamar negyed 11-kor lefolyt az utolsó csepp kezelés is. Pakolás indulás, hazaérkezés. Itthon aztán jött a megszokott rituálé. A 3 nap mindenének lemosása, valami kaja, épp hogy csak, hogy visszaszokjon a gyomrom, hogy van benn valami.

Délutánom, pedig pihenéssel telt. Laptoppal, és rengeteg színnel, mert nekiálltam színezni.

Jöhet ismét 11 erősödős-pihenős nap.

2016. április 15 - 25. péntek – hétfő

Pihenés – Kiállítás - Keresztelő

Mama kendőjében

Barátnőm húgának kislánya szerint jobb vagyok, mint új koromban. Ezt a hacacárén jegyezte meg az anyukájának, aki a napokban írta ezt meg nekem a facebookon. Tuttika (Nórika) nagyon szabad szájú kiscsaj, szeptemberben kezdi az általános iskolát, és ami a szívén az a száján. Imádom nagyon (És Pancsi Téged is – Ő Nórika nővére). Ezen annyira jót nevettem, hogy akármikor belenézek a tükörbe, ez jut eszembe. Persze amit én most látok és amennyire „szép” voltam a rendezvényen az ég és föld. Na de ez vagyok én is.

Nagymamám kendőjét vettem elő és legtöbbször az van a fejemen. Még barátkozom azzal, hogy az ismerőseim előtt is levegyem a kendőt. Valahogy nem szeretném őket sokkolni. Szégyenérzet nincs bennem, hogy egyre ritkább a hajam, mert sajnos ez az énáltalam kapott kemóval együtt jár.

Kezelés utáni napon annyira jól éreztem magam, hogy beöltöztem, kendőt kötöttem és kimentem az udvarra. Apu talicskázta befelé a tűzifát. Gondoltam, akkor én segítem elrakni a helyén szépen sorban, addig ő meg tud pihenni. Mint két lassan járó lajhár tettük a dolgunkat. Nevetgéltünk, hogy egyikünk tehetetlenebb, mint a másikunk. Apu 69 éves lesz októberben, nemsokára hetvenkedik. De akkor is, ha ilyen állapotban is, de még sokáig tartsa meg nekünk a jó isten. Fél óra múlva aztán behúzták a kéziféket, elfáradtam és lepihentem az ágyikómban. Ennyi friss levegő és fizikai tunning épp elég is volt, közvetlen a kórházi kezelés után.

Szombaton meglátogatott Tibi, és még a jótékonysági bálon befolyt nekem szánt összeget hozta el. Beszélgettünk, említettem neki, hogy írok egy köszönő cikket a rendezvényről. És hogy az összeget is beleírom, hogy mennyi jött össze. Ebben nem értettünk egyet, mert ő azt mondta, nem írná bele, mert csak támadási felület ez nekem. Lehet, sőt biztos, hogy nagyon sokan irigyelték ezt a nagy összeget, amit az emberek nekem adományoztak. De persze gondolom, a hátterét, hogy mekkora betegséggel küzdök azt senki, de senki nem irigyli tőlem. Ez annyira jellemző. Na de ezzel nem foglalkozom, mert ez annak a gondja, aki ezzel foglalkozik.

Azonban én mégiscsak úgy döntöttem, hogy ha én is az adakozó oldalon lennék és láttam volna, hogy mekkora tömeget mozgatott meg a rendezvény, teljes joggal kíváncsi lennék arra, hogy mit sikerült összeadnunk.

Szóval belekerült a cikkbe, mint már olvashattátok is pár bejegyzéssel ezelőtt a Hacacáré margójára címmel.

A napokban még jöttek felém a negatív és pozitív élménybeszámolók és pletykák a jótékonysági rendezvénnyel kapcsolatban. Némelyiken annyira felhúztam magam, hogy mellkasi szorítás lett belőle. Folyamatosan azzal nyugtatgattam magamat, hogy többen vannak velem, mint nem. Nem is értem a gáncsoskodó embereket. Valószínű még nem élték meg a mélységeket. De már a daganatos betegség is a krónikus betegségek közé van sorolva (mint a diabétesz és pl. a szív-és érrendszeri problémák közé), úgyhogy ma nekem holnap neked….  És nem a bosszú vezérel, hogy ezt írom. Soha nem lehet tudni, hogy kiből mikor robban ki valami. Ez a derült égből villám, csak más… kategória.

Vasárnap a látogatók forgatagával telt el. Nagyon sokan voltak, de nagyon örültem mindegyiküknek.

Elkezdtem ricinus olajat kenni a hajamra, annak reményében, hogy ettől előbb kinő a hajam és olyan szuper állagú lesz, hogy kapásból megkeres valami modellügynökség hajmodellnek. Bár bevallom, ha valaki azt mondja, hogy a majomszartól nőne ki a hajam, azonnal felvenném a kapcsolatot Hanga Zoltánnal a budapesti állatkert szóvivőjével, hogy pár kilót küldjön valami jóképű futárfiúval a lakcímemre…. :)  Soha nem lehet tudni. Na de inkább maradok a ricinus olajnál. Amit meg remélek, hogy nem keverem össze az antioxidánsos cseppem üvegével, mert aztán akkor szapora perceknek nézhetnénk elé a zsákommal együtt.

A pihenős hetemen, szerdán a zalaegerszegi városi könyvtárban Milejszeg település mutatkozott be. A településen élő alkotók egy része mutatta meg tehetségét. Volt fotókiállítás, mandala, festmények, kötés, hímzés, horgolás, mézeskalács, búzából font díszek, görbe fabútorok és a milejszegi hidegen sajtolt olajok is bemutatkoztak.

Szerencsére a fizikai állapotom megengedte, hogy elmenjek. Bár fáradt voltam, de a hátsó sorban elálldogáltam, amikor aztán nem bírtam, leültem a kényelmes fotelok egyikébe a hírlapok közé.

Nagyon sok Milejszegről elköltözöttel találkoztam, mindegyikük szeretettel és pozitív gondolatokkal fordult felém. Jól tettem, hogy meglátogattam a kiállítást, mert feltöltődtem.

 

Pénteken Enikővel nekiálltunk Márton szombati keresztelőjére tortát sütni. Hát mire való két ilyen frankó keresztanya jelölt, ha nem arra, hogy saját készítésű tortát vigyen a keresztelő utáni megvendégelésre.

Fekete erdő tortát sütött Enikő, mert be kell vallanom, hogy én olyan sokat nem tettem hozzá a tortához, mint pár rózsát formáztam fondantból és a Márton feliratot készítettem el.

A torta nagyon szép, és szombaton ki is derült, hogy finom is volt.

A keresztelő szombaton délelőtt a milejszegi Assisi Szent Ferenc plébánia templomban volt. Szűk családi körben történt a keresztelés szentségének kiszolgáltatása. Márton egy cukorfalat, nagy türelemmel viselte azt, ami körülötte történt. Enikő volt, aki a keresztelő során végig fogta Mártont, én pedig besegítettem amiben kellett. Kimondottan csak azért mert bár nem nehéz a kisfickó, de sokáig tartani nekem még nem megy.

Az atya nagyon szép szertartást tartott. Nekem már a szertartás előtt csak az kattogott az agyamban, hogy Úristen! Add meg azt, hogy ennek a csöpp gyermeknek legalább az érettségiét megéljem. Tudom nagy kérés, de mégis. Ne kelljen neki kis korában elveszíteni az egyik „hibbant” keresztanyját. De a szertartás alatt az atya szavaira koncentrálva elhessegettem ezt a gondolatot. De be kell vallanom, hogy nem sok mentette, hogy végig nem bőgtem azt a fél órát, míg Márton Isten gyermeke nem lett. A mosolyommal persze igyekeztem leplezni az érzéseimet.

A szertartás után a szomszéd település vendéglője felé vettük az irányt, ahol már ínycsiklandozó illatok vártak bennünket. Enikővel persze a keresztelő után ugrattuk a családot, hogy akkor mi elmegyünk egy utánfutóért, mert az ajándék olyan nagy, hogy csak azon szállítható, így nagy volt a meglepetés, amikor megérkeztünk.

Enikő vitte a hatalmasra sikerült tortát, és én a könnyebb ám nagyobb Kutyulit, illetve e többi gyereknek szánt apróbb ajándékokat is.

Az asztali áldás után megettük a nagyon finom ebédet, majd a süteményeket és tortákat is megkóstoltuk. Közben a gyerekek olyan sebességen pörögtek, hogy a hurrikán hozzájuk képest kis tengeri szellőnek tűnt.

Márton bátyja Áron és az ő első unokatestvére Ármin között egy hónapnyi különbség van. Áron a fiatalabb. Márton és Ármin húga, Zselyke között ugyancsak egy hónap különbség van, csak itt Márton egy hónappal „idősebb”. Annyira édesek így négyen, és nagyon-nagyon szép gyerekek. Öröm volt őket nézni és hallgatni. A kicsit aludtak vagy ámulattal nézték a nagyokat, akik felvonultatták az összes birtokukban lévő éneket és táncot. Persze Ármin a nézését meg a járását című népszerű nótával mindenkit levett a lábáról.

Menet közben nekem egyszer haza kellett ugranom egy egészségügyi beavatkozásra, de szinte alig vette észre valaki, hogy angolosan leléptem, majd visszaérkeztem.

Délután 5 óra körül asztalt bontottunk és hazafelé vettük Enikővel az irányt. Én voltam a sofőr, hogy a nagy ünnepre való tekintettel legalább az egyik keresztszülő tudjon valami nagyoknak való 52%-os gyümölcslével koccintani.

Volt, aki megkérdezte már tőlem pár nappal ezelőtt, hogy én vezethetek??? Nem értettem a kérdést. A kezeim elérik a kormányt, a lábaim a pedálokat, az eszem nem ment el, látni is látok. Szóval nem értem, hogy attól, hogy valaki daganatos beteg, miért ne vezethetne (oké, vannak kivételek). Na persze azért lelkileg nekem is el kellett oda érnem, hogy 100%-ban a forgalomra tudjak koncentrálni. Lehet, hogy sok idő, de nekem ehhez ennyi időre volt szükségem, hogy újra a vezető ülésbe üljek.

Vasárnap pihenéssel telt. Hétfő reggel 9 órakor vérvétel a központi laborban, utána otthon pakolás a bőröndbe. Bár ez nagy feladatot nem ad, mert az onkológiáról hazaérkezve a ruhák mennek mosásra, szárítás és vasalás után vissza. Kidolgoztam azt a rendszert, hogy egy A4-es papírra felírom, hogy mik azok, amik kellenek a kórházban. Azok mellé mindig írom a kezelés számát, amik már bekerültek a bőröndbe. Így tuti, hogy semmi nem marad ki. Tisztasági csomagban kórházas fogkefe, így abból sem kell ki és visszatennem semmit. Ugyanúgy, mint a gyógyszeres táskába, amiben a fülhallgatótól elkezdve körömvirágkenőcs és mindenféle apróság van. És ami még nagyon jó és hasznos dolog az a T elosztó a konnektorba. Hiába van kettő konnektor az ágy feletti lámpán, az adagoló pumpa akkumulátorának többféle a vége. Van, amelyik akkora, hogy mellette a másik lyukba már a telefon töltő sem fér be. Szóval ez állandó szereplője a csomagomnak.

Ezen a pihenős – erősödős héten egyre többször találkoztam El camino-val. Egyre több blogot olvastam, képeket nézegettem. És egy hang azt mondja bennem, miután meggyógyultam végigjárom. Ezzel az élménnyel aludtam el hétfő este.

2016. április 12-14. kedd - csütörtök

Negyedik kemoterápiás kezelés

A hacacárén begyűjtött pozitív energiákkal megtelve kezdtem meg a negyedik kemoterápiás kezelésemet. Másfél centis hajjal, talpig sminkben, vörös szájjal érkeztem meg a felvételi osztályra.

Az új fizimiskám mindenkinek tetszett és mondták, hogy ne is növesszem meg a hajamat a jövőben. Na de azért nekem a hosszú/hosszabb haj a haj.

Ugyanazt az ágyat kapom mit előző alkalommal, így nem kell azon gondolkodnom a wc-ről vissza menetbe, hogy melyik kórterembe kanyarodjak le. Ez gondot okoz sokszor, mert annyira beleég az emberbe az előző kórterem szám, hogy van, hogy össze-vissza kóválygunk. Múltkor egy pasi bejött a kórtermünkbe, és annyira koncentrált az infúziós állvány kerekeire, hogy nem nézett fel. Ráköszöntem, hogy jó estét, még mielőtt valamelyikünk mellé befeküdt volna az ágyba. Vannak vicces szituációk, és mi jó hangosan vihorászunk rajtuk.

Lincsi drágám mellé kerültem. Vele már a négy alkalomból harmadszorra vagyok együtt. Ez jó, mert nem kell megint mindent az elejéről elmesélni, hogy mi a baj, hanem mehet minden onnan, ahol az előzőekben abbahagytuk.

Mr. Dog - a méretes
méteres ajándék

Közben Enikő fotót küldött, arról a kicsinek éppen nem mondható kutyáról (100 centis) amelyet leendő keresztfiúnknak, Mártonnak rendeltünk az interneten. A fotelbe ültette bele és olyan hatalmas volt, hogy a fotel háttámlájából szinte semmit sem lehetett látni.

Szuper idézetet is kaptam Enikőtől: „Csak akkor add fel, ha bélyeg van rajta”. Rajtam nincs bélyeg, úgyhogy nem adom fel :)

Aztán ahogyan megyünk bele a délutánba, egyre jobban háborog a gyomrom, a szaglásom olyanná válik, mint egy kopónak. És a gáz az, hogy itt inkább szagok vannak, mint illatok. Illatot akkor érzünk, ha a nővérek a közelünkben vannak.

Lassan már megszokom ezt az érzést, de mégis valahogy mégsem. Nagy kettősség van bennem ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy mi vár rám, de mégis az újdonság erejével hat rám, hogy a vesetál fölé hajlongok folyamatosan.

Enni nem tudok, inni igyekszem, de folyamatosan olyan száraznak érzem a szájüregemet, hogy tapad a nyelvem mindenhova. Iszom, megfordul bennem, és viszontlátom… kegyetlen egy körforgás…

Este aztán vénásan kaptam valami „csodaszert” amitől hirtelen rosszabb lett, majd mintha elvágták volna, és minden kitisztult. Ettől aztán végig tudtam aludni az éjszakát teljes nyugalomban. Reggel 5 óra után aztán megint a megszokott vizeletleadás, mert a vesefunkciót figyelemmel kísérik, hogy nem jelentkezik e valami mellékhatása a kezelésnek.

Folyamatos alhatnékom van, ez a legjobb, mert gyorsabban megy az idő, illetve akkor nincsenek ingereim.

Orsi is jött a férjével a kemóra. Orsi férje a falumban lakott „legény” korában, aztán beköltöztek a városba. Orsi is január végén-február elején kezdte a daganatosok vesszőfutását, mint amikor én is. Kicsit bandáztunk, és szeretett volna társulni a kórtermünkbe, de sajnos tele voltunk.

Lincsi mellett, egy igazi ízig –vérig mindent jól megmondok mielőtt gondolkoznék sorstársunk volt a szobatársunk. Folyamatosan mondta a magáét, amitől még jobban szédültem, émelyegtem és lassan eljött az a pillanat, amikor inkább az alvást választottam, így nem volt hallgatóság és elhalkult a kórtermünk.

Ida kolléganőm a napokban ünnepelte a névnapját, így felhívtam, hogy felköszöntsem. Idácska egy nagyon pozitív, kedves, segítőkész ember. Annyira, de annyira kedves mindenkivel, hogy nagy népszerűségnek örvend a körünkben. A csilingelő hangja annyira felvidított, hogy gondoltam bármi is jön, már fél lábon fekve is kibírom a negyedik kezelésemet, mit nekem csacsogó szobatárs.

Csütörtök reggelre szerencsére ismét jól és nyugodtan aludtam (őrület, hogy nekem csak aludnom kell a kezelések alatt). Ami azonban fura, hogy már 9 órakor ott állt az ágyam végében a következő beteg és csak azt tudta kérdezgetni, hogy mikor jár le a kezelésem, mert ő már szeretné az ágyamat. Mondtam neki, hogy még két órányi infúzió visszavan, és amíg nekem le nem folyik én fel nem tudok kelni, mert akkor aztán elszabadul belőlem a pokol.

Nagyon sok a beteg, főleg férfiak jöttek. Le a kalappal az onkológián dolgozókkal szemben, mert az a logisztika amit nap mint nap csinálnak, elég emberfeletti. Emellett pedig az, ahogyan velünk bánnak. Szeretettel, teljes odaadással fordulnak felénk, még akkor is, amikor kiállhatatlanok, gusztustalanok és türelmetlenek vagyunk.

11 órakor aztán az adagoló pumpa jelzett, hogy nincs több cseppszám, így jeleztem a nővérkéknek, hogy a szereléket minél előbb eltávolítsák belőlem.

Hazaérve anyu fincsi feketeszeder levessel várt. Lemostam a három nap minden emlékét magamról, majd a hideg leves felé vettem az irányt. Nagyon jól esett a még háborgó gyomromnak. A legnagyobb gyógyír ilyenkor valami hideg kaja, vagy ital.

Délután pihentem, majd még többször átírtam a hacacáréról szóló cikket, mert még új információk is kerültek a birtokomban, és nem szerettem volna senkit sem kihagyni belőle. Nemsokára megjelenik az április Milejszegi Krónika és a polgármesterrel lebeszéltem, hogy mellékletként megjelenhet e benne az irományom.  Nagyon hálás vagyok az egész falu (na és a környező települések lakóinak is) összefogásának, és minimum annyit megérdemelnek (és sokkal, de sokkal többet is), hogy köszönetet mondjak nekik.

Apu este jól befűtött, mert a kemoterápiás kezelés kezdése óta fagyos lettem. Ebben a jó kis melegben aztán nagyon gyorsan kezdtek leragadni a szemeim. Következik 11 nap pihenős, erősödős nap. És egy szuper szombat a következő hétvégén. Márton keresztelője.

2016. április 10-11. vasárnap – hétfő

A hacacárét követő napon reggel felkeltem, Anyu, Apu és Erzsi indultak a misére. Gondoltam, míg ők a lelki táplálékot magukhoz veszik, én meglepem őket, és a testi táplálékot készítem el, mert biztosan éhesek lesznek mire 10 óra magasságában hazaérkeznek.

Nem kell semmi extra nagy dologra gondolni, hisz fizikailag nem tudnék egy 3 fogásos menüt sitty-sutty megalkotni. Tea és bundás kenyér volt a terv, melyet sikerült is megvalósítanom. Mire hazaérkeztek az asztal megterítve. Épp hogy végeztünk a reggelivel, Tódor kutyánk (fehér fajtatiszta puli) eszeveszett ugatásba kezdett. Megérkeztek a Hacacárét szervező barátaim és Edina barátnőm is. Imi hozta a hóna alatt a hatalmas és gyönyörű égetett fa adománygyűjtő ládát.  

Az asztalt sokan ültük körbe és élményeiket mesélték, hogy mennyi ember és mennyi bulizó, és amikor a pénzt számolták, és hihetetlen és elfogyott minden pogácsa és a torta is finom volt, amit Erzsi hozott és elvittük a rendezvényre, hogy a szervezők elfogyasszák, és ne tudd meg alig mertünk aludni, hogy nehogy valaki betörjön és elvigye a ládát. Annyi mindent mondtak egyszerre, hogy csak mosolyogni tudtam, bámultam nagy szemekkel, és a sírás már olyan erős kezekkel markolászta a torkomat, hogy majdnem felszakadt belőlem az a sok impulzus, amit az elmúlt napban rengeteg embertől és most tőlük is kapok.

Enikő közben odasúgta nekem, hogy 800 ezer forint magasságában van a ládában és Tibi még ezután hozza majd a báli belépők és a büféből származó hasznot. Akkor a fojtogató kezek még szorosabban simultak a nyakamra és már annyira apró lélegzeteket tudtam csak venni, hogy úgy éreztem, mindjárt elájulok. Magamat nyugtatgatva és a jól bevált légző technikámat használva visszanyertem lélekjelenetemet, és magamban magammal megbeszéltem, hogy ez most nem a sírás ideje. Nem kell az egész társaságot megríkatnom.

Mentek még a sztorizások, és én is elmeséltem nekik, hogy mennyi jó szóval és élménnyel lettem gazdagabb, ami biztosan sokáig elég lesz munícióként gyógyulásom rögös útján.

Miután magunkra hagytak bennünket csak ültünk a lezárt láda mellett. Ez az állapot körülbelül egy óráig eltartott és csak sírtam. Anyuék kérdezték, hogy miért sírok. Mondtam, hogy mennyi pénz van a ládában körülbelül, és hogy nem merem kinyitni. Akkor aztán mindenki besegített az egerek itatásába.

Ólomkezekkel forgattam a díszes lakat kulcsát a kezemben, és végül is rászántam magam arra, hogy felnyissam a ládát és szembesüljek azzal, hogy mi van benne. Hihetetlen és felfoghatatlan volt. Kétségek közt vergődtem, hogy ez most tényleg az emberek nekem szánták, nekem adták. A könnyeim csak záporoztak, és nagy nehezen összekészítettem azt a temérdek sok pénzt, hogy ne legyen a ládában. Mert ha valaki illetéktelen besurran hozzánk az lesz az első hely, ahol keresse. Na persze akinek orra van a dologhoz, az ember teljesen mindegy hova teszi az értékeit.

Ebéd után felkerekedtünk, Erzsit hazavittük, és menet közben meglátogattuk Keresztanyámat a kórházban. Emlődaganat. Ez a 2016-os év valami borzasztó elég sok ismerősöm számára. És még csak április elején járunk. Mi lesz még…

Délután pihenéssel és a kiscsirkék csodálatával telt el, mert annyira színes és hangos kavalkád volt a nagy dobozban, hogy a házban is lehetett hallani a koncertjüket.

Hétfőn reggel ismét kezdődött a menet. Reggel központi laborban vérvétel, utána otthon a bőrönd összekészítése. Délután pihenés és nem rágondolás, hogy mi vár rám a következő három napban.

A hajam kegyetlenül elkezdett hullani. Az elmúlt hetekben folyamatosan arra kértem a jó Istent, hogy a hacacáréig tartsa meg a fejem „ékességét”. Betartotta. Már vasárnap amikor belenyúltam megigazítani a frizurámat, 15-20 szál a kezemben maradt. Hétfőn aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy nem fogom szedegetni, porszívózgatni, söprögetni magam után az elhullott részeimet, este megnézem, hogy működik az öcsém által nálunk hagyott hajnyírója.

Sokan mondták, hogy miért nem azt kértem, hogy tartsa meg végleg a hajamat, mert ennyi erővel ezt is kérhettem volna. Eszembe nem jutott ezt kérni, telhetetlen azért nem vagyok.

Hát ez ilyen lett... 

Este beizzítottam a gépet, de csörgött a telefonom. Égi jel? Ne nyírjak? Szilvi unokanővéremmel egy jó órát csacsogtam és gondoltam, most aztán nincs menekvés, birkanyírás lesz. Nem tudom, honnan szedtem össze az erőmet ahhoz, hogy a saját hajamat vágjam le. Fodrászom mondta, hogy menjek hozzá bármikor és lenyírja, de csak halogattam, és nem volt bátorságom. De most készen álltam rá.

Kibéleltem a mosdót reklámújságokkal és nekiálltam. Mivel a tarkómban már elég jól fel volt nyírva, hátul nem sok dolgom volt. Na persze, nem egyszerre nullásra nyírtam. Ahhoz tényleg nem lett volna lelkileg erőm. 1,5 centisre állítottam be a gépet. Mivel nem vagyok gyakorlott kb 15- 20 percig biztos tologattam a fejemen a masinát. Azt hittem, majd sokkolni fog a végeredmény, azonban inkább tetszett.

Eközben, Anyu szegényem annyira megsínylette ezt a műveletet, hogy teljesen magába roskadva a nyugtatós doboza felé nyúlva tudott csak erőt venni magát, hogy megnézze mit műveltem magammal.

Vége egy lelkileg és testileg is megerőltető rövid időszaknak. Jön a többi. Holnap reggel ismét kemoterápia. A negyedik…

2016. április 9. szombat - A hacacáré margójára

Köszönöm szépen!

                "... hitemmel elmozdíthatom a hegyeket..." (1 Kor 12,30-13,13) 

Számomra az idei év nagy változásokat hozott, persze nem pozitív irányba. A tavalyi év vége és az idei év eleje rosszullétekkel teli volt, amit már egyre nehezebben viseltem. Aztán pár héten belül kiderült, hogy mi miatt voltam rosszul. A daganatos állapot (direkt nem hívom betegségnek) diagnózisa körülbelül úgy ért, mintha 250 km/órával csapódtam volna betonfalba egy autóval… borzasztó és felfoghatatlan. Ebben a kezdeti időszakban hatalmas támaszt nyújtottak a szüleim, testvérem és a párja, a rokonok, a barátaim, zumba oktatóm és a munkatársaim.

Horváthné Horváth Ildikó ekkor határozta el, hogy részemre jótékonysági műsort kellene szervezni, hisz neki és családjának nagy segítséget jelentett mind lelkileg, mind anyagilag az a koncert, amely akkor került megrendezésre, amikor kisfiúkkal Adriánnal, ugyancsak ezzel a csúf kórral harcoltak.

Ildikó ötletét Geigerné Németh Katalin és Szak Enikő karolta fel, és együttes erővel nekiálltak a szervezésnek. Első teendőjük az volt, hogy szüleimtől engedélyt kérjenek. A következő, amikor már körvonalazódott, hogy kik lépnek fel, felkérték édesanyámat, hogy közölje velem, miben mesterkednek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a bejelentést követő órákat könnyen éltem meg. Sírtam és számomra hihetetlen volt hogy micsoda önzetlen tettre szánták el magukat azok az emberek, akik a rendezvény szervezésében, háttérmunkálataiban dolgoznak és a fellépésre készülnek. 

Aztán valahogy elszaladtak a lovak…. Igen. Azt hiszem ezzel a mondattal lehetne jellemezni a következő időszakot. A program egyre jobban bővült, a fellépők sora nőtt, Olasz Tibor is betársult a szervezők körébe. Tibi büfével járult hozzá a rendezvényhez, illetve az est zárásaként jótékonysági bált szervezett a Légió zenekarral. Aztán a báli zenekarnak előzenekara is lett, a Bomba zenekar, amelyben Lukács Tibi (volt milejszegi legény) is zenél.

Ekkor már elég sok „hír” keringett a program körül, mind pozitív és mind negatív irányba. Hozzám is jutottak el információk. Nehezen emésztettem meg őket, főleg a negatív irányúakat, hisz ebben az állapotban a stresszmentesség alappillére kellene hogy legyen, egy tumorral harcoló embernek.

De a szervezők rendületlenül kitartottak, és nem tántorította el őket semmilyen pletyka, vagy rosszallás.

Közben megalakult Milejszegen az amatőr színjátszó csoport is. Első fellépésüket a hacacáréra időzítették.

Hoppáááá…. Miért is hacacáré??? Amikor a lányok közölték velem, hogy kik lépnek fel, milyen előadásokat hozva, akkor én nagy vagányan megkérdeztem, hogy hacacárét rendeztek nekem? Na kérem… innen a név. Tőlem. Szóval én követtem el a névadást. És nem volt benne semmi lekicsinylő, de én a táncos-énekes mulatságokat általában így nevezem. Ennek ennyi a története. A vidámságra, pedig azért van szükségem, hogy minél többet nevethessek és nagyrészt jobb kedvűen teljen a gyógyulásom időszaka. A könnyek amúgy is sokszor és könnyen jönnek…

Közben a Milejszegi Krónikában sütik felajánlására való felhívás is közzétételre került. Akkor még nem is tudva, hogy milyen rendezvényhez kérik az ügyes kezű milejszegi asszonyok segítségét.

Időközben Görbe László atya is megkeresett, hogy április 9-én, 9 órakor szentmisét szeretne értem és a családomért felajánlani, bízva a Mindenható irgalmas és gyógyító szeretetében.  

Az idő haladt, a rendezvény ideje közeledett. Egy olyan nap, amiről tudod, hogy a szentmise és a jótékonysági műsor érted kerül felajánlásra és megrendezésre, lelkileg nem könnyű feldolgozni. Sem előtte, sem a műsor alatt, sem utána. Kívánom, hogy ezt ne kelljen senkinek se megtapasztalnia. Soha az életben. Sem betegként, sem közvetlen családtagként. Nem könnyű. Lelkileg nagyon megterhelő.

Voltak a rendezvénnyel kapcsolatban olyan dolgok, amik tőlem nagyon távol állnak. És ha már azt gondoltam, hogy őszintén sorokba foglalom az összes gondolatomat, ezt is megosztom Önökkel/Veletek. Ezek a piszkos anyagiak. Életem eddigi szakaszában mindig addig nyújtózkodtam, ameddig a takaróm ért. Soha nem voltak olyan igényeim, amiket nem tudtam volna magamnak megadni. 

Ezzel az állapottal járó gyógykezelések, felépülési- erősödési szakaszok sajnos azzal járnak, hogy az ember kiesik a munkavégzés alól. Ezzel egyenes arányban van, hogy az addigi jövedelme is jelentős mértékben csökken. Attól, hogy pénze van az embernek, nem biztos, hogy meggyógyul, de nagyobb esélye van arra, hogy meg tudja magának vásárolni a szükséges vitaminokat, táplálék kiegészítőket, gyümölcsöket, zöldségeket és egészséges élelmiszereket, melyekkel az esélyeit máris növelni tudja.  

A szervezők kérték, hogy szemérmességemet és ehhez való hozzáállásomat engedjem el magamtól, és engedjem meg az embereknek, hogy segítsenek. Hisz úgyis csak az fog segíteni, aki akar, aki kedvel és szeret. Engedtem.

Eljött az április 9-e napja. Reggel összeszedtem magam és január 24-e óta először léptem át a milejszegi Assisi Szent Ferenc templom küszöbét. Meghatott, hogy sokan részt vettek László atya által celebrált szentmisén. Nagy meglepetésemre, a dobronhegyi Rózsafüzér közösségi tagok azt az éneket énekelték, melyet műtétem után többször is meghallgattam a telefonom segítségével az internetről. Ne csüggedj el... Köszönöm szépen Nekik! Nem csüggedek!

5 órakor kezdetét vette a Tavaszköszöntő hacacáré. A műsor színvonalas és nagyon szórakoztató volt. Akik ott voltunk, részesei lehettünk egy gördülékeny, profin megszervezett és lebonyolított rendezvénynek.

Köszönetet mondok a szervezőknek, Horváthné Horváth Ildikónak, Geigerné Németh Katalinnak, Szak Enikőnek és Olasz Tibornak. Milejszeg Község Önkormányzata Képviselő-testületének hogy a faluházat rendelkezésre bocsájtotta a program idejére. Csonkahegyhát Község Önkormányzatának, hogy faluházuk padjait kölcsön adta a rendezvényre. A szentmiséért Görbe László atyának. Köszönet a süteményeket felajánlóknak: Benkő Sándorné, Takóné Farkas Éva, Varga Zoltánné, Salamon Istvánné (postás Rózsi néni), Pais Jenőné, Kondor Gézáné, Szak Gáborné, Palkovics Klára, Németh Mónika, Farkas Andrea, Horváthné Horváth Ildikó, Salamon Tiborné (Ady utca), Némethné Szaniszló Marianna, Pálfi Lászlóné, Palkovics Istvánné, Passné Horváth Piroska, Salamon Tiborné (Petőfi utca), Végh Gyuláné, Salamon Istvánné (Kossuth utca), Bükiné Végh Erzsébet (Babosdöbréte), Geiger Imréné (Zalaegerszeg), Németh Csabáné (Zalaegerszeg), Szak Zita (Zalabaksa), Simon Ferencné (Csonkahegyhát), Németh Mária (Bagod) és Barabás Erzsébet (Dobronhegy). Mivel süteményekkel a program alatt is sokan érkeztek, lehet hogy a lista nem teljes. Kérem, aki nem került itt megemlítésre tudassa velem, hogy pótolni tudjam a hiányosságot. Köszönet Salamonné Heé Mariannak a mézeskalács szívekért, melyeket a fellépők kaptak ajándékul, Kondor Gézánénak a langalikért melyek a fellépők éhségének csillapítására szolgáltak. Köszönöm a terem díszítését Janzsó Edinának. Köszönöm a segítőknek a terem berendezését (Egyed Gyula /a szombati nap pakolásának szervezője, illetve felajánlotta a fellépők szállítását, melyre aztán nem volt szükség/, Kerkai Imre, Geiger Imre, Horváth István (Tikno), Horváth László, Takács Róbert, Péteri Gáspár, Kovács Márk, Takács Balázs), a rendezvény ideje alatti helytállásért Janzsó Edinának, Szak Gábornak, Szekér Gergőnek, Geiger Imrének, Benkő Szabolcsnak. A környező településeken való közreműködést, valamint a  szórólapok kihordását az önkénteseknek (Kerkai Imre, Németh István, Pap Erzsi, Bödör Lászlóné, Nátrán Szabolcs, Boronyákné Dóra Betti, Király Ági és Takács Miki). A műsor hangosításáért a Légió zenekarnak. A műsor háziasszonyának Szekeresné Farkas Tildának, a fellépőknek: Hertelendy Attila művész úrnak, Pál Évának, a csonkahegyháti Csillagvirág népdalkörnek, Kerkai Imréné Aranka néninek az Apostol együttes dalcsokráért, a csonkahegyháti Retro Tánckarnak, Horváth Krisztiánnak, Szak Fanninak, Geiger Barbarának és Lukács Petrának, Németh Marikának (Bagod), a citerásoknak Kulcsárné Csejtei Marianna vezetésével, a németfalui Arany Páva díjas Vadvirág népdalkörnek, a csonkahegyháti zumba csoportnak Tobak Pálma vezetésével, a Kutyakölyköknek, a Milejszegi Amatőr Színjátszóknak (Geigerné Németh Katalin, Farkas Andrea, Horváthné Horváth Ildikó, Kerkai Imre, Németh Mónika, Heé Áron Máté és Benkő Sándorné), a Bomba és a Légió zenekarnak. A hacacáré valamennyi fellépője pénzbeli vagy más ellenszolgáltatás nélkül vállalta a műsoron való szereplést és ideutazást.

Külön köszönet illeti még Németfaluból Salamon Ferencet és Becsvölgyéről Molnár Andrást, hogy az április 9. napjára szervezett András bált Németfaluban visszamondták a jótékonysági bál javára, illetve a csonkahegyháti nyugdíjas klubnak, hogy nyugdíjas találkozójukat ugyancsak e napról áttették április 8-ra. 

Köszönettel tartozom azoknak, akik a hacacáréra nem látogattak el, de adományaikkal támogattak és azt Janzsó Edinától, Simon Tibornétól, Geigerné Németh Katalintól és Szak Enikőtől elküldték nekem.

Utoljára de nem utolsó sorban köszönöm a műsorra ellátogatóknak, hogy megtisztelték a rendezvényt eljöttükkel és ezzel együtt az anyagi támogatásukat adták a gyógyulásomhoz. A jó Isten áldjon meg minden önzetlen embert!

Gondolom sokak kíváncsiak az est folyamán befolyt összegre. A hacacáré ideje alatt a belépőkre kitett díszes ládában és a süteménykóstolás alatt befolyt összegből 710.000,- Ft gyűlt össze. Janzsó Edina Csonkahegyháton 63.000,- Ft adományt vett át. A jótékonysági bálon befolyt összeggel (belépő+büfé) 156.000,- Ft-al és a harcom kezdete óta nekem személyesen átadott támogatásokkal együtt 7 számjegyű összeg gyűlt össze. A szervezők a hacacárén összegyűlt adományt teljes egészében átadták nekem, abból a rendezvény szervezése és lebonyolítása alatt jelentkező kiadásokra nem vettek ki egy forintot sem, és utólag sem fogadtak el belőle semmit. Az összeget nem véres rongyként lengetem ismételt pletykák szítására, hanem amiatt hogy mekkora segíteni akarás van az emberekben. És ezzel tartozom azoknak, akik segítettek. Az összeg nincs itthon a lakcímemen, biztonságos helyen van, emiatt felesleges feszegetni a bejárati ajtónkat.

Elmondhatatlanul fontos nekem a rengeteg ember mérhetetlen szeretete, a pozitív gondolatok-, mondatok- és példák. Az ölelések, a gyógyulásomba vetett hitem erősítése. Bátran meg lehet szólítani, kérdezni. Nincsenek tabuk, bármiről beszélek, ami a mostani állapotommal kapcsolatos.

Facebook oldalamon Szentesi Éva több cikkét is megosztottam, egyikükben Éva a következőt írja: 
"Ha kinyújtom, fogd meg a kezem, és gyere velem együtt, ha pedig nincs szükséged rá, akkor menj el mellettem szó nélkül."
Köszönöm, hogy sokan fogják/fogjátok a kezemet! 

2016. április 9. szombat - Hacacáré

Reggel időben ébredtem, Anyuék már sutyorogtak kinn, szépen halkan, hogy ne ébresszenek fel. Persze alig vártam már, hogy a nap felkeljen. Ami nagyon csábított kifelé az ágyból, hogy megnézzem mi a helyzet népszaporulat terén.

Egy a sok közül :) 

És igeen … keltek már ki kiscsirkék. Én annyira de annyira boldog voltam. Soha nem láttam még, hogy milyenek a kiscsirkék a tojásból kikelve. Amivel eddig mindig találkoztam, az a gyönyörű sárga pelyhes kis maroknyi csipogó élet. De ezek a csöpp kis csirkék, esetlenek, maszatosak, nedvesek, esnek-kelnek. És hihetetlen ilyenkor, hogy mekkora egy mocsok vagyok, de már látom a gőzölgő rántott csirkecombokat a tányéromon. Na de a nyálamat letörölve, tovább csodáltam ezeket a csöpp kis jószágokat. Voltak köztük sárgák, feketék, kopasznyakúak, itáliaiak. Színes kavalkád.

Majd gyorsan összekészültünk, irány a templom, mert Laci atya a gyógyulásomért 9 órakor szentmisét celebrált. A szertartás nagyon megható volt, küszködtem a könnyeimmel, de aztán úgy gondoltam, jobb ha szabad utat engedtem nekik.

Délelőtt anyuék pogácsát sütöttek Erzsivel, én készültem a délutáni programra. Testben és lélekben. Ezekben a napokban nem ettem sokat, hogy a mai napon ne legyen felesleges forgalom a beleimben, és ne lepjen meg senkit sem a kitörő harsonaszó egy csendesebb pillanatban. Bevallom, engem néha szórakoztat, de nem hiszem, hogy mások ezt nagyörömmel fogadnák.

Gábor 

Kimanikűröztem a körmeimet, szép bordóra kifestettem őket. A hajammal sajnos nem sikerült dűlőre jutnom, mert bárhova is igazgattam, egyre több hajszál maradt a markomban. Timivel beszéltem, mondta, hogy menjek és rittyent egy csodát a fejemre. Nem tudom, hogy csinálta, olyan hajkoronát varázsolt a kevés hajamból, hogy nem látszódtak a hiányzó hajszálak.

Aztán Gábortól kaptam egy messenger üzenetet egy képpel. Vele együtt jártunk angolra még évekkel ezelőtt. Ő nem tudott jönni a délutáni rendezvényre, mert Visegrádon volt Spartan versenyen. De nagyon figyelmes volt és még ott is "velem " volt, és a kép amit küldött olyan jó érzéssel töltött el. Küldte az erőt a Visegrádról. Éreztem is. Látnotok kell Nektek is. Na persze a nagy pakolásban a rossz papírt vette elő a célba érésekor. Ez aztán javításra került. 

Az idő gyorsan haladt előre, sokkal gyorsabban, mint az ildomos lett volna. Közeledett az idő, hogy az autót indulóra kellett állítani. A lelkem egyre nyugtalanabb lett, és nem tudtam sehogyan sem megnyugtatni magamat. Nem vagyok híve annak, hogy nyugtatókkal tömjem magam, de be kell vallanom, hogy egy gyengébb fajtához nyúltam és bekaptam egyet.

Felvettem az újonnan varrt ruhámat, fekete vastag harisnyát húztam, és az elmaradhatatlan fekete 8 centi sarkú bokacsizmát vettem fel hozzá. Feltettem egy lazának nem mondható sminket a vörös rúzsommal, hogy egy kicsit az önbizalmamat növeljem, mert valahogy a vartyogó béka feneke alatt volt.

Negyed ötkor indultunk el otthonról, öt órakor kezdődött a rendezvény. Gondoltam, ha valaki szeretne beszélgetni velem, akkor arra lehetősége lesz már a műsor előtt.

A lányok mérhetetlenül sokat dolgoztak, hogy minden a legnagyobb rendben legyen. Dekoráció, tisztaság, rend és rengeteg ülőhely. Ilyen sok padot még nem láttam berakva a milejszegi faluházba.

Megkértem a csajokat, hogy nekem és Anyuéknak mindenképpen párnás széket készítsenek be, mert nekem sokkal kényelmesebb azon ülni, mint egy fapadon. Nem hiányozna még egy felfázás. És annyira figyelmesek voltak, hogy ennek a kérésemnek eleget tettek.

Elfoglaltam a helyemet az első sorban, és vártuk, hogy elkezdődjön a műsor. Hogy mögöttünk mi történt nem tudom, nem néztem hátra. Majd a konferanszié jött és elkezdődött...
Rengeteg fellépő jött egymás után sorban. A műsor jól szervezett és szórakoztató volt.

Mindenki nagyon kedves volt velem, az előadók keresték a szemkontaktust. De az, hogy kik léptek fel, ebben a posztban most nem sorolom fel, mert megjelentetek egy Hacacáré margójára bejegyzést is, ami megjelent a Milejszegi Krónika havonta megjelenő újságjának májusi számának mellékleteként. Abban összefoglaltam mindent, amit akkor kiszerettem volna írni magamból, és akiknek köszönetet szerettem volna mondani. Aztán a cikk megjelent még a Csonkahegyháti Hírmondóban is, hisz onnan is nagyon sok fellépő volt és rengetegen támogató is. Annál jobban most sem tudnám megfogalmazni a gondolataimat. 

A hacacáré műsora alatt volt két szünet. Az első szünetben, amikor felálltam és megfordultam a közönség felé, hihetetlen látvány tárult elém. Egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyi de annyi ember volt ott, támogatva engem a gyógyulásomban. A könnyeimmel küszködtem, de aztán nem sok időm volt mert egy kígyózó sor indult meg felém. Sok ajándékot kaptam, rengeteg ölelés és még több megerősítést.

A szünetekben sütikóstoló volt. Rengetegen ajánlottak fel süteményt is erre a rendezvényre. Az ő nevük is a következő bejegyzésben lesz olvasható.

A második felvonás utáni szünetben is sok emberrel váltottam pár szót. Majd a harmadik felvonásban, az erre az alkalomra alakult Milejszegi Amatőr Színjátszók adták elő nagyon humoros előadásukat. Helén s a tehén, avagy gyalog mint Balogh címmel. Nagy sikert arattak.

(És egy kis titok. A mai napon is (2016.09.25.) működik a színjátszók csapata és már sok fellépésen vannak túl. Második darabjuk bemutatója is megtörtént. Ez nagy öröm számomra, és várom, hogy csatlakozhassak hozzájuk a gyógyulásom után én is)

Miután a műsor befejeződött jött a báli előzenekar a Bomba. Az ő zenéjüket még kicsit hallgattam, sőt egy kicsit rotyokáltam is, de olyannyira mérhetetlen fáradtságot éreztem, hogy elbúcsúztam mindenkitől és hazajöttem.

Az éjszakát bál zárta. Edina küldte onnan is a szelfiket, és elhangzott a nagyon nagyon megríkatós „azért vannak a jó barátok” szám is. Erről egy rövid videó is készült. Elsőre nem sikerült megnézem a könnyfüggöny mögül, másodszorra sem. Sőt csak nagyon sokadjára tisztult ki a képernyőm.

Nagyon nehezen jött álom a szememre, még éjfélben Pálmival cseteltünk egy jó nagyot. Ámulva és bámulva, hogy mennyi ember eljött a rendezvényre. Csak tippelni lehet, de a műsor alatt közel 250 ember fordult meg a faluházban. Ehhez még hozzájön az esti buli.

Hálámat azóta is csak rebegem a jó Isten felé, és kérem őt, hogy ennek a sok embernek az életét viselje kitüntetett figyelemmel!

Pár kép a hacacáréról a teljesség igénye nélkül: 

Marika 

Csonkahegyháti Retro Tánckar

Kutyakölykök

Zumba Pálmival

Krisztián 

Barbi és Petra

Aranka néni - az óvodában dolgozott amikor ovis voltam

Hertelendy Attila művész úr

Edina, Kati és Enikő - bejelentkezés a buliból 

2016. április 1 - 8. péntek – péntek

Ágynyugalom!!! Mi lesz velem így? De az összes egészségügyis ismerősöm, csak ezt a parancsot adta ki, hogy ne zizegjek, folyamatosan, mint akinek kukacok vannak a seggében, mert magammal fogok kitolni. Mondta egyikük azt is, hogy örüljek neki, hogy nem fektettek be a belgyógyászatra, mert ha oda ezzel a trombózis „gyanúval” felvesznek, akkor aztán még pisilni sem kell kimennem, mert egyszerre alám tolják az ágytálat. Na meg még mit nem. Inkább vigyázzban fekszem az ágyban akár egy hétig is. De mikor lesz már ennek vége?

Majdnem olyan az egész, mint egy hülye, április elsejei tréfa.

Péntek délelőtt hívott az onkológia főnővére, Andi, hogy a főorvos úr látni szeretne hétfőn délelőtt 11 óra körül, mert figyelemmel szeretné követni ezt az új „helyzetet”.

A még rövidebb frizura

Hétfő délelőttig csak enni, fürödni és wc-re keltem fel az ágyból, mert be kell vallanom, hogy egyre jobban becsináltam attól, hogy ennek azért fele sem tréfa. Komoly vége is lehet ennek.

De micsoda gondoskodó a jó Isten, hogy ez pont most történt, és én pont most mentem CT-re, és kiderült. Mert akár jöhetett volna a CT után is, és akkor ki tudja mi lett volna a vége. Leírtam már, hogy hihetetlenül szerencsésnek érzem magamat, hogy a jóságos Isten a tenyerén hordoz? Valahogy a gondviselés mindig velem van, és irányítja a sorsomat.

Szombaton, mivel már az időpont le volt beszélve, ismét a fodrászom felé vettem az irányt. Még rövidebbre vágta a maradék hajamat. Utoljára még valamikor a kilencvenes évek elején volt ilyen rövid frizurám. Megbeszéltük azt is, ha nem tudok mit kezdeni a hacacáréra vele, akkor aznap egy mosás-szárításra visszamegyek. Olyan óvatosan mozogtam, mint aki tojásokon lépked. Felesleges mozdulatokkal nem terheltem a testemet. Mikor végeztem, azonnal haza és vízszintesbe vágtam magam az ágyamon.

A hacacáré is egyre közeledik, és még mindig elég nagy szart tudnak kavarni körülötte. Megy a szerveződés is, hogy nem menjenek el a rendezvényre az emberek. Ezt egyre többen jelzik felém. Bár semmi közöm hozzá. Nem is értem ezt a hozzáállást. Aki akar úgyis részt vesz, aki akar az meg nem. Mi ez? Választás? Kampány van? Vagy mi a frászfene? Az elmúlt hetekben kapott hideg és meleg ezzel kapcsolatban, rohadtul nem tett jót sem az idegeimnek, sem a lelkemnek. Hogy embereknek ez a legnagyobb hobbijuk, hogy ezzel foglalkoznak, és könyékig benne vannak olyan dologban, amihez semmi közük.

Volt olyan este, amikor olyan állapotba kerültem, hogy nem tudtam órákon keresztül abbahagyni a sírást, mert olyanokat vágtam a képembe, amit nem nekem kellett volna megkapnom. Sőt senkinek sem. Rosszabb állapotba kerültem, mint amikor megmondták, hogy tumorom van. És olyan embertől/emberektől kaptam ezt, aki/akik állítólag jóban vannak velem. Nem szeretnék itt neveket sorolgatni. Ad egy, elég ha én tudom, ad kettő, elég ha ők tudják (bár nem is biztos, hogy nekik végigfutott a fejükbe, hogy csak ártanak nekem és fingjuk sincs arról, hogy milyen állapotba kerültem miattuk), ad három majd valahogy csak helyére teszem a dolgokat, ad négy nem szeretnék személyeskedni. Ha olvassák ezt a bejegyzést, akkor remélem, hogy egy kicsit elgondolkodnak a viselkedésükről, és arról hogy fordított helyzetben ők mit éreztek volna. Bár nem hiszem, hogy követik a soraimat.

Hétfőn délelőtt felkerekedtünk, és a bepakolt bőrönddel együtt, irányba vettük az onkológiát. Főorvos úr várt, hogy megnézzen, mi újság a trombózisommal. Soromat kivárva sorra kerültem. Megvizsgált, és mondta, hogy mindenképpen úgy szeretne csak hazaengedni, ha ultrahangon megnézik mi a helyzet az erekkel. Nagy nehezen sikerült neki csak elérni az ultrahangos kezelőt. Több percen keresztül próbálkozott, de nagyon kitartó volt, és addig amíg nem mondták ki azt, hogy akkor most mehetek a vizsgálatra, nem tette le a telefont. Nagyon lelkiismeretes orvos, semmi nem kerüli el a figyelmét, a betegekért mindent megtesz.

Az ultrahangos vizsgálat a városban van a kórházban, az onkológia a külső kórházban Zalaegerszeg-Pózván. Az autóutat beszámítva kaptam, a most mehetek időpontot.

Főorvos úr persze megkérdezte, hogy be tudok e menni, mondtam neki, hogy igen autóval vagyunk. Nagyon megijedt, hogy én vezettem, de megnyugtattam, hogy nem én ültem a volánnál. Azzal engedett el, ha negatív lesz az ultrahang leletem, akkor hazafelé én vezethetek. A válaszom erre „akkor addig nem iszom meg a dugipálinkámat” volt. A vizsgálat után még vissza várt az osztályra.

A kórházban többen is vártak vizsgálatra, gondolom nagyon szerették amikor az asszisztens bevette a beutalómat és mondta, hogy a következő beteg után behívnak.

A vizsgálatot a januárban már megismert ultrahangos főorvos végezte. Alaposan végigtrutyikolta a hasamat géllel, és elég hosszú ideig végezte a vizsgálatot. Majd közölte, hogy végzett. A válasza arra, hogy mi a helyzet a trombózissal, az volt, hogy nem lát semmilyen vérrögöt, a lelet negatív. Nagy örömmel törölgettem magamról a tetemes mennyiségű gélt, a közel 10 méteres papírral, amit az asszisztenstől kaptam. Mint egy tejbetök, olyan nagy vigyorral mentem ki a folyosóra, a kezembe kapott lelettel.

Az onkológiára visszaérve, még találkoztam főorvos úrral, aki indulóban volt egy onkoteam-re, de mondta, hogy már látta a leletemet és örül neki, hogy negatív, hazafelé vezethetek és kolléganőjéhez irányított. A továbbiakban szerencsére a napi kétszeri vérhígítózást felváltja a napi „csak” egy. De azzal engedtek el, hogy lehetőleg ne polkázva menjek hazafelé, és pihenjek amennyit tudok. Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna. Szerencsére a bekészített bőröndre nem volt szükség.

A ruhámról csak ez az egy fotó
készült sajnos 

Ruhám még nem volt a hétvégi rendezvényre, így a már pár hete megvett anyagot kimostam és nekiálltam szabásmintát szerkeszteni. Még januárban, amikor a sebészeten feküdtem, unokatesómék hoztak egy újságot, és abban láttam Béres Alexandrán egy szuper ruhát, a fazonja nagyon tetszett, olyan sztómazsák takarós volt. Mivel mintám nem volt hozzá, de Kati „néni”-nek mutattam egyszer és ő talált egy hasonló felsőt a facebookon, szabásmintával együtt, így volt kiindulópontom. Rajzoltam, vágtam, szabtam és varrtam. Jó lett, méretben, fazonban mindenhogyan. Ruha is letudva.

A tojáskeltetőben a tojások is meg lettek lámpázva, és amelyikeket Enikő úgy látta, hogy nincs benne kiscsirke kitettük belőle. És igaza volt, mert egyik kitett tojásban sem volt csibe. Nagy csibebábaaszzony ez a lyány. Lassan ezzel is célba érünk.

Pénteken apu meghozta anyu nővérét Erzsit is, aki segít majd szombaton délelőtt pogácsát sütni a hacacáréra a fellépőknek. Mi anyuval sütöttünk nagyon fincsi babapiskótás süteményt, amit a süti kóstolóra fogunk elvinni a faluházba.

A kiscsirkék már pénteken annyira kopogtatták a tojásokat, hogy gondoltuk nemsokára megsokasodik a család. Annyira érdekes volt, mert már csipogtak is. Folyamatosan rá voltunk cuppanva a keltetőgép kukucskáló lyukára, és azt néztük, hogy nem e repedeznek a tojások. Mivel anyu tesója itt aludt, ezért Apu lett száműzve a csirkekeltetős szobába aludni. Ő volt az ügyeletes „ápoló” aki várta, hogy meginduljon a keltetőben a szülés.

A lelkemet trenírozom, egy alvás és itt a rendezvény. Délelőtt szentmise a gyógyulásomért a templomban. Atya meleg és rövid szertartást ígért, hogy nehogy megfázzak.

Tuti végigbőgöm a délutáni műsort. Na de kérem, emberből vagyok, miért ne bőghetnék, ha ahhoz lesz érkezésem. Különben is, 40 évig elég sokat nyeltem, hol a véleményemet, hol a könnyeimet, most már elég volt. Kiadom, aminek ki kell jönni. Ez is csak egy nap lesz. Egy nap értem, miattam.

Jajj Istenem, adj erőt, kitartást, türelmet, és erős hátsó felet, hogy a 3 órás műsort végig tudjam ülni! Ámen! Jóéjszakát!

2016. március 31. csütörtök

Harmadik kemoterápia utáni CT vizsgálat

Reggel időben felkerekedtünk, hogy az előírt időpont előtt 1,5 órával már Keszthelyen legyünk a CT vizsgálaton. Azért kellett előbb ott lenni, mert tudtam, hogy kontraszt anyagot kell innom. És Keszthelyen az egy főre jutó adag másfél liter, amit másfél óra alatt kell legurítani az ember torkán.

Fél kilenckor már Keszthelyen voltunk a CT vizsgáló előterében. Papírjaimat beadtam, majd a már ismerős váróba küldtek. Anyu, Apu és Enikő is kísértek. Rövidesen megkaptam a kontrasztanyagot is egy három decis műanyag pohár kíséretében. Az első pohárnál már úgy éreztem, hogy az ízétől égnek áll a hajam. Ánizsos, ami nem egy rossz íz, és egy pohárral nem is lenne gond, de ezt még megismételni négyszer. Húúú. Ajánlgattam én már mindenkinek, de hát tudtam, hogy ezzel egyedül nekem kell megbirkóznom, mint annyi minden mással is.

Ahogy ment az idő, zalaegerszegi ismerősök is jöttek, lassan eladtuk a várót. Enikővel is megbeszéltük azt, ha végeztünk, akkor először lemegyünk a partra, mert imádom a Balatont, majd keresünk egy jó helyet, ahova beülünk és megebédelünk. Az időjárás is pont kedvezett ennek a programnak, mert kezdett hét ágra sütni a nap. Szuper.

Lassacskán eltelt a másfél óra, és fogytak előlem az emberek, akik ugyancsak a vizsgálatra vártak.

Engem szólítottak. Bementem, majd a már januárban megismert asszisztenssel találkoztam. Nagyon aranyos volt, mert megismert. Beszélgettünk, míg előkészítettek a vizsgálatra. A branül bökés most sem volt olyan egyszerű, de nagy nehezen az is összejött, a jobb kezem könyékhajlatába. Az asszisztens eközben nyugtatott, hogy minden rendben lesz, és biztosan, hogy javult az állapotom. Kérdezte ki az onkológusom és a sebészem. Megbeszéltük, hogy ő is túlélő, 5 éve tünetmentes, tudja mivel küzdök.

Aztán magamra hagyott a vizsgálóban és elkezdődött a vizsgálat. A gép mondta, mit kell csinálni, én pedig okosan engedelmeskedtem. Majd megkaptam vénásan is egy adag kontrasztanyagot, és ismét elindult a gép. Tartsa benn a levegőt, …………. lélegezhet.

Anyut megkértem, hogy az öltöző ajtóba álljon és beengedem, hogy segítsen minden ruhaneműt, amit itthon felvettem, visszaadni rám. Legnagyobb kihívás egy könyékhajlatba bökött branülel felvenni a melltartót.

Ezután a váróterembe kellett visszamennem, fél óra várakozásra, hogy a kontraszt anyag nem okoz e allergiás tüneteket. Azt mát megtanultam, hogy hasmenést okoz. Vártam is, hogy mikor kell majd rohamléptekkel a wc-re rohannom.

Kinn a váróteremben ültünk, beszélgettünk, nevetgéltünk, amikor az asszisztens odajött hozzám, és érdeklődött, hogy jól érzem e magamat, nincs e nehézláb érzésem, nem dagad e a lábam. Mondtam neki, hogy köszönöm jól érzem magam, ilyen tüneteket nem vettem észre. Kérte hogy húzzam fel kicsit a nadrágom szárát, hogy a bokámat megnézhesse, de semmi. Szuper karcsú (ezt mindig is szerettem magamon). Mondta, hogy most fél óráig ha lehet, teljes nyugalomban üljek, feleslegesen ne mocorogjak, ne mászkáljak. Bevallom, hogy teljesen beparáztam, hogy mi a fenét mutatott ki a vizsgálat. Előhozakodtam a kérdésemmel, hogy van valami probléma? 

ÓÓÓ, hát trombózis gyanú. Hát komolyan mondom, mi a franc jön még? Nem is én lennék, ha nem lenne mindig valami csavar körülöttem. Hihetetlen.

Mivel Anyu épp beszélgetett valakivel, nem figyelt oda, hogy miért jött ki az asszisztens a vizsgálóból, csak utána kérdezett meg, hogy mi történt. Csak egy kis trombózis, mondtam neki. Én ettől persze annyira nem ijedtem meg, de Anyu arcát látva, ahogyan pillanatok alatt az aggódás végigfutott rajta és ott is maradt, elkezdtem komolyabban venni a problémát.

Visszajött az asszisztens, mondta, hogy a főorvos már leletezi a felvételt, mert ebben az esetben vissza kell mennem a zalaegerszegi onkológiára, hogy az ezzel kapcsolatos dolgokat megmondják, mit kell tennem. Kérdeztem, hogy mikor kell visszamennem? Holnap? Jövő héten? Neeeeem, mihelyst a lelet a kezemben lesz, azonnal indulás.

Na nesze neked Balaton parti séta….

Kis várakozás után szólítottak, mert a branül még mindig a kezemben volt. Mondták, hogy nem veszik ki, mert ha véletlenül kapnék valamit, amit vénásan kell adni, akkor ne kelljen újra bökni.

Megkaptam a leletemet is. És az, hogy trombózisom van, abban a pillanatban, amikor megláttam a leletet, rohadtul nem érdekelt. Mert az amit laikus szemmel is láttam, valami eszeveszett jókedvre derített. ZSUGORODÁS. A májon, a májkapuban, a végbéltumor melletti elszóródások jelentős mértékben csökkentek, nem is számszerűsítették. A májon lévő legnagyobb 3,5 centiről 1,8 centire csökkent, a májkapuban lévő 4,5-ről 3,2-re. Maga az elsőrendű tumor nem mutatott változást negatív irányba, de ami a legjobb, hogy nem is nőtt.

Ez kattogott bennem, hogy 3 kemo után ilyen nagy csökkenést mutatott a vizsgálat, akkor mit nekem trombózis nagy baj nem lehet.

Összeszedtem a csapatot, beültünk az autóba, és Zalaegerszeg felé vettük az irányt. Persze Apu volt annyira jó fej, hogy arra az útvonalra irányította a menetelt, hogy lássam a Balatont. Megígértem neki, hogy még visszatérek hozzá. Ha idén nyáron nem is, de jövőre mindenképp.

Hazafelé, aztán ahogy illik, a kontrasztanyag megtette a hatását, olyan hasmasom lett, hogy hihetetlen. Alig vártam, hogy Pózvára érkezzünk. Amikor az osztályra beértem, a nővérkék kérdezték, hogy mit keresek ott, ez nem az én hetem és napom.

Kezükbe adtam a leletet, mondtam, hogy mit mutatott ki a vizsgálat, és közöltem, hogy akkor én most elvégezném a dolgomat a mosdóban.

Amíg a mosdóban voltam, a nővérkék előkerítettek egy orvost, mert az enyém nem volt aznap. A doktornő azonnal kezelésbe vett, majd felhívta a belgyógyász főorvost, hogy egyeztessenek az ügyemben. Addig én nyugalommal vártam a további sorsomat.

A trombózis kezelésére reggel és este is 0,8 ml-es vérhígítóval kellett böknöm magam, és szigorú ágynyugalom, hogy a vérrög el ne indulhasson. Sógornőm azt mondta, hogy ez terápiás adag, nem megelőző, tehát mindenképpen működnie kell. Persze azt is vázolta, (egyébként Ő szívsebész) hogy ha nem szívódna fel, akkor egy filtert tesznek be a vénába, hogy ne menjen fel a szívbe a vérrög. Elég ijesztőnek tűnt, de nagyon éreztem belül, hogy erre abszolút nem lesz szükségem. 

Ja… és hogy hol volt a vérrög? A van cava inferior-ban. Ez persze nem mondott nekem semmit, de erre rákerestem dr. google-ban. „…A vena cava inferior (VCI) vagy alsó üres visszér, a test legnagyobb gyűjtőere, amely a vénás vért az alsó végtagokból és a törzs rekeszizom alatti részéből a jobb szívfél irányába szállítja…” (forrás: wikipédia)

Valljuk be, nem a legjobb helyet találta meg magának ez a vérrög.

Felírták a vérhígítót receptre, mellyel elvágtattunk a patikába. Ott az ismerős patikus, Melinda teljesen elhűlt, hogy mennyibe fog kerülni nekem ebből az injekcióból a 30 darab, ami ebben az esetben 15 napra volt elegendő. Mondta, hogy menjek vissza az onkológiára, és írassam fel csak dobozdíjasra. Persze, van ez a lehetőség is, de csak a bökés kezdése után számított harmadik hónaptól. És akkor én még nem léptem túl ezt az időszakot. Egy szó, mint száz 15 ezer forintot hagytam a patikában. Na de, ahhoz, hogy ez a micsoda ne okozzon nekem galibát mindenképpen megvettem. És különben is. Tumoros vagyok, milyen gáz lenne trombózisban feldobni a bakancsot….

Keszthely (forrás: Internet)

2016. március 25 - 30. péntek – szerda

A kemoterápiát követő napon elég jó kedvvel és jó fizikai állapotban ébredtem. Anyuék kinn dolgoztak az udvaron, gondoltam én a házban teszek rendet. Elmosogattam, és mivel nagyon fázott a kezem, nagyon jó ötletnek bizonyult, és hasznos is volt. Kezem felmelegedett, edények megtisztultak.

Ami a legnagyobb pozitívum, hogy március 31-én, csütörtökön kell mennem CT-re Keszthelyre. Ez azért is jó, mert a CT lelet nem lesz kész április 5-re, (előző kezeléshez számított két hét, a kezelés üteme) így a következő kezelésre április 12-én, kedden kell mennem. És mi ebben a pozitívum? Hogy április 9-én a részemre szervezett jótékonysági rendezvényre – hacacáréra – el tudok menni.

Bár még mindig barátkozom sok mindennel, de Kati, Enikő, Edina és Pálma mindig azt mondják, hogy hagyjam magam, előbb szabadulok. Cukik, támogatnak nagyon ebben is lelkileg. Kell is, mert sajnos egyre több negatívumot hallok a rendezvénnyel kapcsolatban, és minden- de minden eljutott hozzám, még akkor is, ha a szervező lányok semmit sem akartak és nem is mondtak el. De amikor én elmondtam nekik, hogy miket hallok, akkor ők is őszinték voltak velem szemben és elmondták, hogy ők mit hallottak vissza.

Volt pár dolog, amit nagyon a szívemre vettem és nehezen tudtam megemészteni. Az első, hogy a faluban sokan azt mondják, hogy inkább nekem személyesen adják oda, amit szeretnének, és nem viszik el a hacacáréra, mert onnan úgysem jutna el hozzám. Ezt a feltételezést nem is értettem, mert a barátaim nem azért szerveztek nekem rendezvényt, hogy lenyúlják a pénzt, hanem hogy támogassanak. Ez borzasztó rosszul esett. És mivel őszinték vagyunk egymáshoz, elmondtam nekik és ezen aztán ők is teljesen elképedtek, hogy vannak emberek, akik ezt feltételezik.

A másik, hogy a zumbás csoportom is, ahova jártam (és majd járni is fogok) fellépnek a rendezvényen. De mivel volt, aki hallotta a buszon, hogy én nem is akarom ezt az egészet, elgondolkodott azon, hogy akkor fellépjen e vagy ne. Na ezen aztán a csoporton belül feszültségek keletkeztek. Rossz érzés volt, hogy  a csoport miattam bomlott meg. Remélem hamar visszarázódnak a megszokott kerékvágásba.

Szerettem volna a rendezvényt, mert nagyon jó kezdeményezés, és kell is a kultúra az embereknek, főleg falu helyen, mert sokan nem mennek el a városba moziba, színházba, kiállításokra, hogy egy kis kikapcsolódás, netán kultúra elérjen hozzájuk. Így az, hogy helybe van hozva egy színvonalas rendezvény mindenképpen becsülendő. És tudom, hogy szükségük van rá az embereknek, mert 7,5 évig dolgoztam a falumban, mint teleházvezető, könyvtáros, rendezvényszervező. Tudom, hogy milyen igényeik vannak az embereknek.

Aztán jöttek még a miért pont nekem? Csak, mert ennyire jó fej és gondoskodó barátaim vannak. Ők eddig is nagyon sok mindenben támogattak, mind anyagilag, mind lelkileg, kaptam tőlük nagyon sok minden mást is, hogy könnyebben teljenek a napjaim, és ne aggódjak folyamatosan amiatt, hogy mit és hogyan és miből fogok megvenni, beszerezni.

A rendezvény ismét csak elvett tőlük, hisz nem csak időbe tellett nekik mindent megszervezni, de a családi kasszájukat is rendesen leterhelték azzal, hogy minden rendben és szép legyen a rendezvény napján.

A másik. Hogy nézhetek ki „ilyen jól” ha beteg vagyok? Miért? Hogy kéne kinéznem? Attól még, hogy tumorok vannak bennem, nem muszáj elhagynom magam. Persze ilyenkor nem a külsőségek a legfontosabbak, de igen is fontos, hogy ha belenézek a tükörbe ne egy beteg ember nézzen velem szembe, mert az még jobban lehúzza a lelki állapotom. Sokkal jobb a lelkemnek, ha kifestem a szemeimet, megrajzolom az egyre világosodó szemöldökeimet, és kicsit rendbe szedem a már elég nagy számban hulló hajamat.

A hajammal kapcsolatban megfogalmaztam és a jó isten felé is elrebegtem azt a kérésemet, hogy legalább a hacacáréig hagyja meg, ne kelljen akkor még parókában pompáznom. Nem mintha nem lenne szuper a paróka, de valahogy kicsit még idegennek éreztem magamon.

Betti és a névnapi virágaim

A hétvégén és hétfőn húsvét. Húsvét vasárnap egy jót sétáltunk anyuval a faluban, még ibolyát is szedtem az árkok partjain. Jó levegő, tavaszi napsütés, mi kell más az immunrendszernek? Húsvét hétfő délután két óra körül felkerekedtünk, és Pusztamagyaród felé vettük az irányt, hogy Iza keresztlányomnak elvigyem a húsvéti ajándékait. Szuper kis délutánt sikerült eltöltenünk a családdal. Fizikailag meglepően nagyon jól éreztem magamat.

Így aztán elég sokáig elvoltunk. Iza eszméletlen kiscsaj, hihetetlen felfogással és nagy szájjal. Persze legjobban a nyári invitálásomnak örült a legjobban. Megbeszéltük vele, hogy rugalmasak leszünk mind a ketten, és a kezelésemet figyelembe véve oldjuk meg a jövetelét hozzánk. 

A Húsvét utáni napon  Edinától kaptam egy fotót, melyen Betti volt náthásan és egy csokor virág, amit a névnapomra vitt a hivatalba. Úgy gondolta, hogy Edina jön hozzám este, és elküldeti vele nekem, pont azért hogy ne fertőzzön meg engem. De az nem az a nap volt, így mondtam a csajoknak, hogy tegyék a virágot vázába, és pompázzon mindenkinek a pulton, és ha már én nem tudok benne gyönyörködni, akkor tegyék meg ők. Remélem, hogy olyan örömöt okozott a látványa mindenkinek, mint nekem, amikor a fotón megláttam.

A jobb oldalam és a vállam nagyon sokat fájt. Ez amiatt van, mert a sztóma miatt a bal oldalamon nem szeretnék aludni, meg mondták is a sebészeten, hogy azt inkább hanyagoljam. Háton sem tudok folyamatosan feküdni, mert a porckorong sérvem azt nem szerei, így marad a jobb oldal. Most ennek ihatom a levét. Kenegetem mindenféle hókuszpókusz szerekkel, de estére újra erősebb benn a fájdalom. Tornásztatom is, mert félek, hogy az izmok lekötnek.

Enikő mindeközben elkészítette a hacacáré és az azt követő bál plakátjait is. Mindkettő nagyon tetszetős lett. Szóval, most már tuti, hogy lesz, és nem is olyan sokára. Gyorsan megy az idő. Úgy gondoltam, hogy erre az időre már megbarátkozom ezzel az egésszel és hagyom magam az eseményekkel sodródni. Tanulom, és tanítják is a csajok.

A Hacacáréval kapcsolatban aztán addig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy a csajok olyan óvintézkedésekbe kezdtek, hogy az hihetetlen. Minden hivatalos szervet megkerestek, hogy nehogy probléma legyen a rendezvény bármely pontján is.

Képbe jött a rendőrség, tűzoltóság, jegyzőség, NAV és a NÉBIH is. Szóval tényleg le a kalappal a csajok előtt, hogy ennyire körültekintőek.

Harmincadikán este eztán igyekeztem az ágyamba minél előbb, mert másnap indultunk Keszthelyre CT-re. Szerencsére Enikő is mentesíteni tudta magát erre a napra, így négyen készültünk a Balaton parti „kiruccanásra”. Anyu, Apu, Enikő és én. 

Hacacáré meghívó

Bál meghívó